Egy sztár jelentőségét semmi nem mutatja jobban, mint népszerűtlensége. Egyrészről léteznek az Eminemet tetőtől talpig ócsárló kívülállók, velük nem érdemes foglalkozni. Sokkal érdekesebbek azok a kollaboránsok, akik sorompót húztak Eminem életművébe, mondván, hogy ADDIG még jó volt, AZUTÁN már rossz.Ezek a júdások két nagy táborra oszlanak: egyiket képviselik a kőkemény undergroundrapperek, akik váltig állítják, hogy kizárólag az első két album értékelhető. Őket abból a szempontból értem meg, hogy a megalkuvás nélküli true hip-hop kétségtelenül a két LP volt. A független zenekritikusok meg azt mondják, hogy a csúcs a The Eminem Show. Nekik abban van igazuk, hogy a legkönnyebben befogadható lemez az.
Én akkora Eminem-fan vagyok, hogy többre értékelem őt, mint ő maga, tudniillik szerinte az Infinite még gyenge volt, szerintem meg nem. Ám mivel azt az anyagot csupán egy demónak tekinti, én megtisztelem őt azzal, hogy én se tárgyalom az albumok között.
A detroiti suhanc ugyanabban az évben bukkant föl a semmiből, mint a Slipknot, amelyik az övéihez hasonlóan frusztrált, USA-kritikus, ingerlékeny, perverz gyűlölettől izzó szövegeket írt. Eminem hatása kezdettől fogva hipnotikus: külön aranyosak a koncertjein orgazmust átélő leányrajongók; kissrácok armadája festette szőkére haját; sajnos olyan szörnyeteg is akadt, aki a sorokat szó szerint követve a csomagtartóba gyömöszölte barátnőjét; az értelmesebbje ugyanakkor egyetemen tanítja a költői igénnyel megírt dalszövegeket.
Az első nagylemez, a The Slim Shady LP minden zeneértő szerint mestermunka. Ezen foglal helyet a tréfás My Name Is sláger és minden rapper álma, a zseniális Don't Give A Fuck-sorozat. Az As The World Turns a valaha énekelt legmenőbb hiphop-refrént tartalmazza, személyes kedvencem pedig az utánozhatatlanul huncut I'm Shady.
A The Marshall Mathers LP valamivel fülbe-, sőt arcbamászóbb lett, de ezt a lemezt még a hardrapperek túlnyomó többsége is büszkén vállalja. A The Way I Am technikája fesze-feszegeti a korlátokat, az ilyen számok miatt szoktam hangoztatni, hogy Eminem műfaja nem "hip-hop", hanem "eminem". Eminem örökzöld életvezetési elveit valamennyiünknek érdemes követni: "You can suck my dick if you don't like my shit."
A 8 mérföldes Lose Yourself nem véletlenül nyert Oscar-díjat, nálam - túlzás nélkül - tagja a zenetörténelem 5 legjobb számának.
A The Eminem Show volt az a lemez Eminemnél, amelyik a Limp Bizkitnél a Chocholate Starfish. Akár Madonna Confessions albumával is párhuzamba lehet állítani, hiszen mindkettő egy felemás fogadtatású kommersz kincs. Legkésőbb 2002-ben döntöttél, hogy szereted vagy utálod Eminemet, de döntened kellett. A műfaj átment dallamcentrikus poprapbe, a dalforma rádióbarát, az undergroundból teljesen fölmászott a mainstreambe. Ezen az albumon hallható többek között minden idők legbeindítósabb slágere, a Without Me, valamint a verse-császár Square Dance. Eminem lehengerlő melódiáira nem tudott olyan trágár, erkölcstelen és sztereotip szövegeket írni, hogy ne folyassák a csapból.
Nálam se nem a klasszikus LP, se nem a közönségkedvenc Show volt a number one, hanem bizony az újabb stílusfordulót jelentő Encore album, amelyik méltatlanul sok fanyalgást kapott. Eminem nem a hardhiphop-reneszánszot és nem is a melodicrapsláger-gyár megismétlését választotta, hanem kreatívan tovább lépett, és hadrendbe állította színterének csücskeit. Egyrészt pofátlan popbombákat kreál (Puke, Crazy In Love), másrészt egyenes true rapet (Yellow Brick Road, One Shot 2 Shot), harmadrészt a Show-hoz visszatérő könnyű fogyasztású termékeket (Like Toy Soldiers, Mockingbird), negyedrészt vállrázós r&b-t (Never Enough, Encore/Curtains Down), ötödrészt művészileg hallatlanul értékes, korcs, elvont remekműveket (Big Weenie, Rain Man). Utóbbi kategóriába tartozó nóták jellege, dallama, atmoszférája tényleg összehasonlíthatlan bármi mással, igazi eminem.
A Linkin Park 2003-ban, Eminem 2004-ben, a System Of A Down 2005-ben vette a fejébe, hogy meghatározatlan időre visszavonul - ez valami előadói divathullám lehetett. Erről a jelenségről is lehetne többet beszélni, a lényeg az, hogy Eminem azzal magyarázta a szünetet, hogy elege van a reflektorfényből, ám a valódi ok a szer és az abból eredő alkotói válság volt. (Mindennek ellenére nem bírta ki, hogy 2005 mikulásán ne jelentesse meg a Curtain Call válogatást oly kiváló újdonsággal, mint a When I'm Gone vagy a FACK, illetve kollégáival 2006-ban a The Re-Upot, amely szintén csemege - ajánlott irodalom: Jimmy Crack Corn, No Apologies.)
2009-ig vártunk a következő stúdiólemezre, a Relapse-re. Ha a Show-t a legkommerszebb, az Encore-t a legművészibb albumnak neveztem ki, akkor a nyomasztó Relapse a legnehezebben emészthető. Nekem is rendkívül sokáig kellett rágcsálni ahhoz, hogy elejétől a végéig elfogadjam és kiérdemelt helyére tegyem, a régebbi anyagok mellé. Még a My Name Is - The Real Slim Shady - Without Me - Just Lose It nyomvonalon haladó sláger, a We Made You furcsasága is többekből visszakozást váltott ki annak ellenére, hogy a minőséget megőrizte. A horrorisztikus 3 a.m. monotonságában is profi, ennek összképe egyúttal megmutatja az egész lemez egyszerű, de nagyszerű mivoltát. Persze ez az album sem szakad el teljesen a hagyományoktól: popslágernek odaadja a Beautifult, az Encore művésziességét a fogós Deja Vu viszi tovább. A Deja Vu egyébként a maga magasfokú érzelmességével és emelkedett dallamvilágával már némelyest előre is vetíti a továbbiakban várható Eminem-produkciót. Specialitásként érdemes kiemelni a morbid, musical-szerű Medicine Ballt.
Az 5 éves stúdióalbumcsöndben annyi ötlet gyűlt össze, hogy még a Relapse évében megjelent a Refill nevű ügyes minialbum, amelyik azért is jelentős, mert tökéletes hidat képez Eminem 2009-es és 2010-es éve közé. Kicsit vissza a hard raphez, ugyanakkor a refréndallamok kifinomultabbak, mint valaha. Eminem azzal hülyített bennünket, hogy a soros album címe "Relapse 2" lesz, gyanús volt, és végül valószínűleg a kiadója beszélte le erről.
Az idei album címe ugyanis nem "Relapse 2", hanem Recovery, valamint tartalmilag sem folytatása elődjének, a Relapse-nek, sőt a hozzáállás gyökeresen eltérő. Eminem megváltozott, és ezt már az is észreveszi, aki végigböngészi a tracklistát: kérem szépen, nincs több skit. 16(+1 ) számból 16(+1) dal, egyik se megy 3 perc alá.
A Relapse depresszív lehangoltságával szemben a Recovery szenzációsan sokrétű. A "feat." mindössze 4 számcím mellé van odabiggyesztve, de egyéb helyeken is hallható vendégénekhang. Óriási meglepetés a meghívott előadók csapata: az az Eminem, aki nemrég kikosarazta Madonnát, most Pinkkel és Rihannával dalol!
A legelső dal, a jellemzően bohókás Eminem-dallamokkal megviccelt Cold Wind Blows kapásból az egyik favoritom lett. Szintén hamisítatlan Eminem a megamelodikus, bólogatós, énekeltetős So Bad. A szájjal komikusan utánzott scratch-hang már az Eminem Show óta védjegy.
A Refill állaga minduntalan visszaköszön a Recoveryben, hovatovább a W.T.P. túlságosan is koppintja a Taking My Ballt. Nyomokban azért a Relapse is fölismerhető. A puritán On Fire kriptai egysíkúsága és aláfestése némileg a 3 a.m.-re és a Must Be Ganjára emlékeztet, mellesleg csipetnyi G-Unit-íz is érezhető benne. A So Bad zeneileg, hangzásilag a szintén Dr. Dre által kúrált My Mom tüneteire hasonlít, ráadásul Eminem mindkettő epilógusában "2010"-et kiált.
Lássuk, azaz hallgassuk a nagy duetteket!
A Kobe-bal énekelt Talkin' 2 Myself egy tipikusan hatásvadász hip-hop, főrefrénje akár 50 Cent-hitben is fölcsendülhetne, szóval nem annyira jellegzetes, de módfelett kellemes, és Eminem sajátoskísérődallamai csakugyan elsőosztályúak. A Won't Back Down a refilles Elevator bári humorára hajaz, klubos háttérmuzsikájára Eminem ritmikusan hadar, ahogy az csak tőle kitelik, Pink illően lazán löki ki a refrént. Kerültek már Eminem-lemezre különös földolgozások (pl. Sing For The Moment, Crazy In Love), ám a Lil Wayne-nel közös No Love a legbizarrabb mind közül! Lil Wayne viszont nem először rappel Eminemmel – élénken emlékszünk a Refill Forever slágerére. A legromantikusabb alkotás a Rihanna elbűvölő refrénjével megspékelt Love The Way You Lie. Ennek élő előadását már megnéztem a youtube-on, és, mit mondjak, szívmelengető érzés volt látni, ahogyan Eminem és Rihanna a végén megölelték egymást.
Gyakori a lemezen a bágyadt, melankolikus, mélázós muzsika. Időnként tényleg elvonós életérzést áraszt az anyag, illeszkedik egy drog hatása alól szabadult egyén pilledéséhez. A Beautiful-utánérzéssel megáldott Going Through Changes egy elszállt, mégis pattogós darab. Nem beteg, nem gúnyos, nem sötét, hanem afféle light hip-hop. A rá következő Not Afraidet már korábbról ismerjük és szeretjük, ez volt a first single, nem véletlenül, hiszen ez egy kérdezés nélkül ütő szám, amúgy meg méltó párja az előző tracknek. A révedős Seduction és az altatós Space Bound abban más, hogy lassabb és búsabb, amit Eminem nyelvének pörgetésével ellensúlyoz. Összességében ezek mind komoly, érzelmes, melodikus, ugyanakkor ütemes szerzemények.
Az érdekes elemekből összerakott Cinderella Man (a páratlanul markáns hangú Nate Dogg-gal) zenei kuriózum. Akárcsak az akusztikus és diszkós megoldásokat egyaránt fölvonultató 25 To Life, amely a négy (!) női refrénű nóta közé tartozik a gonosz Almost Famous-zal egyetemben. A You're Never Over, hiába Proof-emlékszám, egy optimista és derűs hatású dobás, amolyan sírás utáni fölüdülés, amelyben ismét Eminem ereszti ki hangját.
A Recovery egy végtelenül változatos és összetett album, a legkülönfélébb ének- és zenemódszerekkel. Hogy hol a helye az eddigi kiadványok között? Egyfelől a The Eminem Show irányába kanyarodik vissza annyiban, hogy még annál is közönségorientáltabb mű - erről a törekvésről már Pink és Rihanna szerepeltetése is árulkodik, no meg a No Love... Másfelől az Encore-ban fölsorakoztatott változékony művésziességet gyúrja egybe keserédes hibriddé, aminek hála a Recovery az eddigi legsokszínűbb album. A Refill-merítésről pedig már esett szó.
Ezen a lemezen a világraszóló dallam az első. Eminem ilyen sokszor még soha nem mondott le a refrénéneklés lehetőségéről, megannyi vendégénekes meghívásával emeli minden eddiginél magasabbra a tétet. Úgy teszi fölháborítóan populárissá a kiadványt, hogy közben rapjének sebességét és vadságát fokozza. A Recovery plurális és komplex anyag, sok hallgatást igényel, föl kell fedezni. Ha megteszed, szerintem nem tudsz kigyógyulni belőle.
(Az eredeti szöveg első két bekezdése kohéziós okok miatt itt nem kerül közlésre. A forrásszöveg lelőhelye emitt.)
Utolsó kommentek