Kis Wayne-t sem kell félteni, kiválóan ért ő az önmenedzseléshez. Nem rest közösködni sem Madonnával, sem Eminemmel, ráadásul aki azt híreszteli magáról, hogy „best rapper alive”, arra nyilván odafigyelnek az emberek, legalábbis az amerikaiak.
Ami legújabb, 2010-es albumát hallgatván rögvest a fülembe ötlött, az a stílusköziség. Eminem tudvalevőleg lájkolja többek között az Aerosmith-t és a Heart-öt, azonban az igazán meglepett, hogy a Rebirth mennyire rockos. Ez a muzsika gyakorlatilag egy a Cypress Hill által kijelölt „rock/rap superstar” skatulyával!
Olyannyira multistyle, hogy még pofátlan plagizálásokat is megenged magának. A Prom Queen aláfestéséről ugyan ki ne révedne a 10 évvel ezelőtti System Of A Down-slágerre, a Chop Suey-ra? Ugyanezen dal refrénénekében köszön vissza Beyoncé Sweet Dreamse.
Maga a rap laza, gyakran r&b-s, illetve az anyag egésze kedélyes, jellemzően nem sötét, egyáltalán nem az a keménykedő, fegyverropogtató, szokványos gengszterzene, hanem kreatív és sokszínű. Magas a vendégelőadók száma, még ha a Recovery mennyiségét nem éri is utol.
A Da Da Da például elszállós drum&bass, amelynek csilingelős nyitánya Eminem karácsonyi Music Boxát idézi föl, egyébként lüktetése tetszetős. Az alapok rendre igen igényesek; nem számítógépes sípolásokra, ipari zajokra, sinus-jelekre emlékezünk, hanem ezen a lemezen komoly basszusok, korrekt ütősök, akusztikusgitár-témák vannak. A vidám Get A Life szövegdallama olykor szintén marhára System Of A Down-os, különben bizonyos részei idétlen tini-punknak ugyancsak elmennének.
Az On Fire cím ugye mindenkinek ismerős? (Meg föltűnt ám a Drop The World – Drop The Bomb párhuzam is, valamint a Re-…) Pedig ez a fire semmi másban nem hasonlít Eminem elborult darabjára; Wayne produkciója itt lehetne valamilyen ’80-as évekbeli amerikai akciósorozat zenéje. Eminem verséje mellesleg zseniális a klipes Drop The Worldben, mint mindig.
A 10. track rockrefrénje akár Mansonnak is megfelelne, a 11. pedig jóformán Blink-182. Vagy éppen Sum 41. Az efféle deszkás punk rock jelleget már csak a záró The Price Is Wrong tudja megfejelni, amelyik mintha direkt azért küzdene, hogy bekerüljön a következő Tony Hawk játékba.
Érdekes kiadvány, számomra kellemes meglepetés volt, másra számítottam. Változatos és megnyerő hangulatú cucc, tényleg valóságos rock/rap, nem beszélve a többi zenei hatásról. A női énekesek szerepeltetése már régóta elengedhetetlen a hip-hopban, ám azt mégsem gondoltam volna, hogy ennyire kitolódnak a műfaj határai, és mindezért rengeteget tett Lil Wayne.
(Azért azon, hogy ki a legjobb rapper, vitatkozhatnánk - nem hinném, hogy Eminem katartikus egyéniségével bárki emberfia fölveheti a versenyt, akárhány műfajt kever össze...)
Utolsó kommentek