Kezdeném azzal, hogy – szem előtt tartva minden érdemét – nem tartom Snoopot műfaja hatalmas apostolának. Elévülhetetlenül ontja ugyan ezt a laza, hanyag, halk lepetyelést, amely party- vagy cabrio-muzsikának optimális, de véleményem szerint nem dobbantott akkorát a hip-hopban, hogy Eminem jelentősebb tanítványaival egy magasságba nézhessünk rá. 50 Centnek erősebbek a dalai, Obie Trice világa emellett egyedibb és változatosabb is. A régiek (Dr. Dre, 2Pac) és az újak (Kanye West, Lil Wayne) szintén fogósabb dolgokra képesek nála.
Nem gondolnám mondjuk, hogy az I Wanna Rock című tracken sokat kellett törnie beagle-fejét. Semmi baj vele, lehet rá bólogatni, csak közben pattog az arcba a fantáziátlanság. Refrén mint olyan nincs és ha már szóba hoztuk Curtist, jegyezzük meg, hogy pár vonása megfigyelhető a rap és az alap terén egyaránt. Az első ütős nóta 2009-ben a 1800, amelyik viszont egy Mobb Deep-slágerre emlékeztet.
A Prontónál már megdöbbentem azon, hogy mintha Doggy Dogg egyszerre merített volna az utóbbi évek két legnagyobb 50-single-jéből (Ayo Technology, Baby By Me), valamint Eminem bizonyos verse-iből. Frankó dobás lenne, ha mindezt nem érezném, azonban így eléggé copy sajna. A Upside Downban egészen odáig merészkedik, hogy Mr. Mathers félvárról hadart nyöszörgését próbálja meg használni, pedig az csak neki megy, és neki is csak a Big Weenie-ben.
Maga a zene amúgy többnyire cool (kivált a setét 6-7-8. track), nem kicsit, nagyon, talán meg kellett volna kérni valami korszakos zsenit, hogy ezekhez a király alapokhoz írjon több megkapó énekdallamot. Hiába csillantgatja föl kreativitását Cordozar Calvin Broadus, ritmikai érzéke meg sem közelíti Eminem tehetségét. Arra azért így is figyelt, hogy a refrének lehetőleg gyökeresen eltérőek legyenek; e törekvés néha gyümölcsöző, néha nem, a That’s Tha Homie bomfunkos dadogása történetesen korrekt. Több helyütt belekóstol a lemez abba a trendi, elektrós, [dance-es]-[trance-es] ízbe, amellyel a Recoveryn bőven találkozunk majd.
A Before I Self Destructban megcsodálhatjuk, ahogyan a lemez legvégére ülepedik a vidám, r&b-s, vízipipa-feelingű számok legjava, valamiért a Malice N Wonderlandben is ez a helyzet. Pedig az elején még lövéssel és azt követő szirénázással rémisztget minket, rendes gengszter módjára. Nagyjából az album fele ilyen hangulatú. Egyúttal nem állítanám, hogy az albumnak legalább a fele őrülten tetszett.
Ami nekem tulajdonképpen a legesleginkább bejött most, az az ötletes lemezcím és a szép borító. Bravó!
Hallottunk és hallunk ennél jobbat Snoopytól, Katy Perry új nyuszislágerében például ügyeset alakít. Snoop Dogg művészete általánosságban nem egy földet- meg egetrengető szenzáció, de van egy szeretetreméltó, könnyed stílusa az öregfiúnak, és amikor éppen hajlandó beleadni apait-anyait, akkor 17 év után is élvezetes őt figyelni. Gond egy szál se, kutyául érezném magam, ha méltatlanul hordanám le.
Utolsó kommentek