Mielőtt véget érne ez a sok szempontból szép, kerek esztendő, muszáj egy egyperces novellával áldoznom az első Eminem-anyag 15 éves jubileumának oltárán. Igaz, hogy az Infinite valójában csak 1996-ban jelent meg, ám a felvételek már 1995-ben elkezdődtek, ráadásul amikor Apponyi Alberték 1895-re belőtt millennium-fesztiválja csak 1896-ra készült el, akkor kénytelenek voltak úgy csinálni, mintha a 895-ös honfoglalás 896-ban ment volna végbe, én pedig akár csalni is hajlandó vagyok azért, hogy Eminemről írhassak. Úgyhogy az Infinite 15 éves, és kész. Duplagondol.
Az Infinite méltatlanul elfeledett, adott esetben lehúzott produkció. Se az 1996-os, se a 2003-as borító nem túlságosan bonyolult, ahogyan a mögötte szóló muzsika sem, viszont ez nem azt jelenti, hogy debütlemeznek nem remek. Úgy vettem észre, hogy elsősorban a júdás Eminem-fanok között akadnak, akik nagyra értékelik ezt a kultikus kiadványt (azok, akik szerint a Slim Shady és a Marshall Mathers még zseniális, de a The Eminem Show-nál elfordultak tőle), ugyanakkor a kritikusok berkeiben is szaladgál olyan, aki megbecsüli (a Sputnikmusic 5 csillagból 4-et adott rá).
Tény, hogy M. M. stílusa ekkor még nem teljesen kiforrott, azonban ritmusa, tempója már előrevetíti a rákövetkező LP-ket, még akkor is, ha ezzel egy időben zeneileg, hangulatilag idoljai hatása alatt alkot. Tőle szokatlan módon erősen kenderillatú a termék, nem csodálkoznék, ha egyszer kiderülne, hogy az alkotási fázis során Denaun Porterrel a stúdió büféjében minden reggel megfújtak egy testes papírtrombitát. Például affélét, mint az amúgy kellemes Searchin’ alapja, Eminem soha többé nem követne el (max 50). Az Infinite tehát nem az a megfontolt és mély művészet, amelyet 1999 óta elvárunk, de ettől még szerethető.
Inkább gangsta rap, illetve party hip hop jellegű az a record, amelyiken Eminem bontogatja szárnyait. Marshall nem kicsit változott meg azóta... A cucc egésze meglepően gondtalan, optimista; olyan elégedett, mosolygós nótát, mint az It’s OK, a későbbi albumokon hiába keresnénk. Ha ez és a – nem véletlenül címadó – legelső szerzemény nem is férne el a többi nagylemezen, a Never 2 Far szerintem már igen mint vidám, ám színvonalas kakukktojás. A 313 szintén gyöngyszem, a másik kedvencem innét, valamint a Tonite is rendben van.
Maga a szerző nem albumnak, csupán demónak tekinti az Infinite-et, ami érthető annak időtartamát (10 darab viszonylag rövid dal), lightos konstrukcióját (esetlen skitek a számokba építve, komolytalan megközelítés, egysíkú effektivitás) és persze a kibontakozás hiányát tekintve. Én azért váltig állítom, hogy legalább a 6 jól eltalált track miatt illik ezt a kuriózumot a 6 grandiózus albumhoz csatolni.
Utolsó kommentek